Új(ra)élet Magyarországon

A fenti témában felfújt lufiból számomra, a nap végére kipukkasztván ólomsúlyokkal nehéz lufidarabok jutottak és mindaz, amit e történet hozott.

Az a szerencse ért, hogy az egyik Brüsszelben élő barátom meghívott magához egy pár napra. Az invitálást hosszasan átrágtam, osztottam-szoroztam, nem éppen rózsás anyagi helyzetemet illetően és arra az elhatározásra jutottam, hogy kiutazom. Sok mindent mérlegelten mint költőpénz, utasbiztosítás, repülőjegy költségei után mégis arra tendáltam, hogy válság ide vagy oda, utazom.

Felajánlva magamat az adóellenőrőknek, elmondhatom, hogy keresetkiegészítésként nyelvórákat adok, habár ez a fajta összetákolt „vállalkozás” inkább csak adok-kapok alapon megy. Angolóráimért cserébe oroszórákat kapok egyik példaként. Nos, ez a tanítványom-tanárom már megkapta a „új”influenza (H1N1) elleni és a „régi”influenza elleni védőoltásokat. Mondanivalójából ítélve teljesen panaszmentesen élte meg az egészet, noha a legszebb éveit éli.

Elbeszéléseire alapozva és a helyi Köjál, bocsánat: ÁNTSZ állásfoglalására, elindultam beoltatni magam H1N1 ellen.

Nem nagy csodálkozásomra, már a háziorvosomnál megakadtam. Azt már nem is vártam, hogy nyilatkozna-e úgy, hogy szükséges-e ez a védőoltás számomra, tekintve, hogy külföldre utazom és nagy valószínűséggel külföldiekkel találkozom, ez már halott ötlet volt. Vállát vonva, csak annyit tudott mondani, hogy nagy csinnadrattát kerítettek ennek az egésznek. Hozzátette, hogy van egy tájékoztató, amit ügyvéd fogalmazott és azt ő odaadhatja, kiülhetek vele és elolvashatom, mellékesen, ez öt oldalas. Jó, kértem, hogy hozza be nekem, állok elébe. Helyeslően mosolygott, semmi akadálya, majd elváltunk.

Szokás szerint, a kisagyam nem mindig promptra dolgozik, tehát mikor behúztam magam mögött az orvosi szoba ajtaját, akkor esett le a tantusz. Ügyvéd által megírt miacsuda és öt oldalas? Visszafordulni már késő volt, annál is inkább, mert a botos öreg nénik mint a keselyű, szó szerint ugrásra készen álltak a kilincsért.

Oknyomozó riporterként, következő állomás - pár nap múlva -, Köjál, bocsánat, ÁNTSZ Járványügyi Osztály ügyfélfogadására hajtottam. A sűrű papírmunkával zaklatott kolléganő sem értette ezt a tájékoztatót, főleg azt sem, hogy ügyvéd fogalmazta. Nagyon emberközelien, csak azt tudta mondani, hogy egyfajta tájékoztató van, amit ki szoktak rakni az orvosi rendelőbe. Apropó, én azt olvastam. A hölgy bíztatott, nincs itt semmiféle ügyvéd, ajánlja a védőoltást, főleg, hogy külföldre megyek, menjek vissza és essek túl rajta. De azért mindenképpen olvassam el az orvos által emlegetett papírt.

Lakásomról telefonáltam a doktornak, hogy akkor mondjon egy időpontot, amikor elolvashatom ezt a dokumentációt. Ma már nem, legyen hétfő. Péntek volt.

Hétfőn, rendelés legelején a szokásos szépkorú hölgyekkel koszorúban vártam a papírom kiadására. Az asszisztensnő kijövén a betegkártyákat beszedni, közölte gondterhelten, hogy nézzem meg, mennyi a beteg és emellett még nem tudnak az oltásról tájékoztatót is előszedni nekem. Abban a pillanatban, láttam, hogy omlik össze a hetem az idegrendszerem mellett. Orrom alatt mormolva csak annyit mondtam, akkor megyek a Köjálhoz, keresni egy orvost, aki beadja.

Persze a Köjálnál, bocsánat, ÁNTSZ értetlenül álltak a dolgok előtt és csak hosszas magyarázatot tudtak adni, megoldás helyett.

Ilyenkor már tudom, hogy ami nem megy, azt nem kell eröltetni. Kelni kell hagyni mint a tésztát, a sütőport már megadtuk hozzá. Pár óra múlva felhívtam az orvost. Az udvariasnak látszó ember ilyenkor leáll szabadkozni, majd és csattanó nélkül, még ő kér bocsánatot hogy él. Tisztelem az orvosomat és bízom benne, ugyanúgy mint a kolléganőjében, de megkérdeztem, hogy nem azt mondta, hogy hétfőn menjek. Válaszként azt a frappáns választ adta, hogy menjek magam beoltatni, minden aláírandó dokumentáció nélkül beoltathatom magam.

Csak itt, csak most és csak nálunk. Kihagyhatatlan ajánlat.

Mentem. S talán egyszerre kaptam meg a választ arra, hogy érdemes-e, szükséges-e és minek ez a hercehurca. Sajnos, a választ elolvasni, felfogni nem volt módom, eltünt az éterben, ahogy mostanában mondani szokás.

Ezerkilencszáz-harminc forint, plusz ezer forint oltásbeadási díjjal kevesebb lapul a pénztárcámban, viszont az orvosom minden feszültsége ezzel kapcsolatban a karomban lévő feszítő fájdalomban lapul.

Olvastam egy könyvben, hogy keleti bölcsességgel írd fel mindennap vagy legalábbis minden héten, hogy mi volt az, amitől tartottál vagy féltél, esetleg szorongást váltott ki benned.

A mai szemszögömből és helyzetemből vannak mélyenszántó, tudatalattit befolyásoló félelmeim.

2007 áprilisától élek itthon, Magyarországon. Azóta betegségem miatt rokkantként. Szeretnék visszatalálni valahogy a munka mezejére, de úgy, hogy se fizikai, se szellemi, se anyagi helyzetemet ne veszélyeztessem. Egy nyolcórás, önkéntes gyakornoki munka és az államvizsgára való készülés bemutatta, hogy lehetnek mentális elcsúszásaim, amelyeknek komolyak a következményei. De élnem kell valahogy. Az elcsúszásokból meg felálltam, sajgott itt-ott, nyavalyogtam, de előre tekintettem. Néha annyira, hogy a múltamat teljesen és az okulandó hibákat is feledésbe merítettem, így ugyanazokat a hibákat követtem el újra.

Szóval, amitől a jelen pillanatban tartok vagy szorongok, vagy nemis... ...inkább hajlamosít rossz gondolatokra, hogy a pakolásommal és a selejtezésemmel nem úgy haladok. De ez szerintem családi vonás. Állandóan pakolunk és selejtezünk. Ha visszanézem akkor azért van látszatja, de ez egy olyan dolog, ami termeli önmagát.

A másik nagyvolumenű dolog és inkább foglalkoztató, hogy a spanyol nyelvvizsgámra sikerüljön felkészülni még időben.

És most jut eszembe... egész hétvégén attól tartottam, hogy elfogy a gyógyszerem, nos akkor lépek is az orvoshoz egy kis B-vitaminos torpedóért.

Hiába ez a hétvégi szép túra a Pilisben, eltöltött az élményeivel.

Hasta Luego!

Gondolom, már sokan hallották a fenti mondatot, különböző formában. Ennek hallgatása a pillanatnyi - talán - mulatságon túl, számomra elég fárasztó.

Tegnap este volt egy ilyen élményem, egy ilyen címszavú beszéddel.

Egyszerűen nem tudom leállítani az illetőt. Ha eljön hozzám, akkor takarít, kaját készít a "Segít nekem!" felkiálltással és különben is, ha itt van miért ne csinálja meg. Deeeeeee, mi van, ha én ezt nem akarom. Persze sokan mondják, hogy hálát adhatnék az égnek, hogy ilyen embert küldött elém. Azt hiszem, mindennek van egy határa. Nos, ha valaki olvassa rajtam kívül a blogomat, szivesen várom a véleményeket.

Többet nem akarok pszichodrámázni erről a kérdésről. Egy szó mint száz úgy gondolom, hogy néha az, hogy magunkért teszünk, beleértve egészséget, munkát, elfoglaltságot, műveltséget, sokszor többet segítünk vele a közvetlen környezetünkben élő másiknak. És ha nem megy valami, úgy ahogy gondolom, akkor kérek segítséget.

S hogy kis mosollyal zárjam a mai firkálásomat, íme itt egy vicc:

Nyuszika a kígyónak: Kígyó ne haragudj, hogy csúfoltalak, mert nincs lábad. Tudod mit, kezet rá! :)

Nos, újra itt vagyok.

Nem tudom, mi a pontos kifejezés rá, de lediplomáztam. Kezemben a barna fedelű, munkát és lehetőségeket keresve az életemben.

Azt hiszem ezért az oklevélért megküzdöttem. A mindennapos tételtanulásokon túl, amelyek érthetetlenek voltak számomra sokszor, átéltem újra rohamokat, amelyek nem tudom, honnan jöttek, majd gyógyszerváltást.

Május végén kezdődtek és pont az államvizsgára tetőzött minden. Államvizsga előtt három nappal nem tudtam magamról, nem kívánom senkinek. Remegések, rohamok, görcsök, amelyek talán a stressztől, talán a velem idáig szedetett gyógyszerektől alakultak ki.

Az orvosom érthetetlenül állt mindezen hatalmas amplitúdójú mozgások, remegések előtt, amelyek kezdték a külvilág és köztem lévő kapcsolatot megszakítani.

Az államvizsga jól sikerült, az állapotomhoz képest túlságosan jól. Köszönet édesanyámnak és kedvesemnek, akik nem engedték, hogy kórházba jussak, kitartottak. Államvizsga napján betettek a kocsiba és a főiskola ajtajáig kísértek. És húsz perc volt és véget ért, pörgött az agyam és minden remegésen túl, tudtam a tételt.

Hazaérvén, elindultunk Pestre, akkorra már rettenetes állapotban voltam. Hogy hogyan jutottam túl, megpróbálok egy következő blogban emlékezni.

Ismét vissza kellett térnem, ide is és a gyógyszerekhez. Érdekes napok voltak, a maguk szörnyűségükkel, közömbösségükkel és boldogságukkal. Csaták, de azt mostanában az éjszakáimban vívtam, az álmaimban vagy az álmatlanságaimban.

A gyógyszernélküliség egy darabig ment. Sajnos, jöttek az elvonási tünetek. Vacogtam, izzadtam, aludni, hol nem sikerült, hol elalvás lett belöle. Furcsa érzés, leírhatatlan. Mintha hiányzott volna belölem valami, mintha elment volna az erőm, de nem voltam gyenge. Mégiscsak leírhatatlan, nem próbálkozok tovább fejtegetni. Toxikológiailag sem vagyok jártas ezekben az előfordulásokban, de már nem is akarok.

Rengeteg embert ismerek, ha meg tudják mi bajuk van, rögtön izgatottan keresik róla az információt, sztráda hozzá pedig van elég. Én sem voltam kivételes, én is emberből vagyok. Persze rögtön helyeslőn bológatva a megszerzett kupac fölött. Jéé, ez is volt. Igen! Az is előfordult. Ja, és ezek lehetnek. Kezelés, meg amin még át kell esnem. Mindez az idő keveredésével, az emberek kíváncsiságával és egy kis csipetnyi hipohondriával nyitottságot eredményez. Olyannyira, hogy már itt merek szólni.

Visszatérve, új gyógyszert kaptam, aminek ugyan nincsenek borzalmas mellékhatásai, de a hatóereje is gyengébb. Ez abban is látszik, hogy néha magamtól is megrémülök, félek magamtól. Sajnos, az öngyilkosság gondolatának ereje sokkal gyakrabban megjelenik. A gyógyszerek bevételének pontosságát nagyon be kell tartani, akár egy fél órás késés is, elég a megbillenéshez. A múltkori a szobámban lévő kisebb elektromos készülékek szétszerelését eredményezte, lehallgatókészülékek és kamerák után kutatva. Ne rémítsen meg senkit, minden percem kontrolálható, akár általam, akár más által. A fentiek talán olyan esetek mint egy jó háziasszonynak a takarítás, piszkos a ház, hát ki kell takarítani. A probléma forrását az szűntetné meg, ha egyszer találnék is egy "problémát", vagy egy koszt, ha háziasszonyszemmel nézzük. Végre, egy lehallgatásra, figyelésre alkalmas eszközt is a szétszerelt készülékekben.

Nos, most visszatérek a gyógyszerek bevételéhez. Pontosnak lenni, nehogy a tévével folytassam. Annak viszont nagyon örülök, hogy a gyógyszerek tájékoztatóját magyarul lehet olvasni, nem úgy mint hazánktól távol. Ahol szebb csomagolásban, kicsit olcsóbban, vakok által is olvasható írást alkalmazva a csomagoláson, számomra ismeretlen nyelvből és a medikusok által említettek alapján kellett kibogoznom az adagolást.

Az engem körülvevő élet egy egyszerű, színektől még most mentes, de talán egy út a lassú, de annyira lassú visszatalálást a külvilágba, hogy oda jutok, ahol abbahagytam.

D. Tóth Kriszta új könyvének címe is lehetne koppintása bejegyzésem címe. Ő ugyan kislányáról áradozik, én miről is tudnék mint az életemet több mint egy éve meghatározó gyógyszerekről. Természetesen mindez itt, Magyarországon.

2007 áprilisában kaptam az első adagot, azóta minden nap levélbontás, be a szájba, hosszas nyelés és a várható hatások. Azóta történt több váltás is, így alkalmam volt megismerni az összes velem szedetett tabletta színét, ízét, hatását és a kellemetlen mellékhatásokat.

Ma viszont teljesen tiszta vagyok, ez a második nap. Nagy csodálkozásomra az orvos javallota, persze csak pár napos szünetet kaptam, de én ennek is minden percét ki szeretném élvezni.

Kezdjük ott, hogy állítólag nagyon beteg vagyok. Nem, nem, köszönöm, nem siránkozni akarok, nem is megrendítő riportot az egyik kereskedelmi csatornán, sőt még őssejt beültetésre sem gyűjtök. Ez az egyszerű állító mondat csak azért kellett, hogy ha nem is teljesen, de megmagyarázzam, hogy miért szedek gyógyszereket.

Az eltelt idő óta kísérleti nyúlnak érzem magam. Félállásban szerintem jelentkezem gyógyszergyárakhoz erre a pozícióra. Rám még a ketrecet sem kell kialakítani, megvenni, beszerezni, elég ketrecben érzem magam néha.

Nos, ezek a szerek okoztak már nálam kényszeres mozgásokat, homályos látást, menési ingert, nyugtalan láb efektust, szívdobogásérzetet, vérnyomásesést, sőt valamikor arra is jótékonyan hatnak, amire írták őket.

A kezdetekkor olyan pánikreakciót váltott ki bennem, hogy nem mertem a kórházi fotelben hátradölni, mert nem tudtam, hogyan fogok felegyenesedni. Aztán állandóan sétálhatnékom lett, az étvágyam megnőtt, iszonyú, szűnni nem akaró belső izgatottság, bizsergés lett urrá rajtam. Ezen ne mosolyogjon senki, már túl vagyok az első randin, amit átéltem az halálos volt. Az orvosi viziteknél el sem tudtam mondani ezt a furcsa állapotot. Könnyített az egészen, hogy még nem is az anyanyelvemen kellett volna kifejeznem magam, ami a magyar, hanem angolul vagy spanyolul. Az orvos rámsütötte spanyolos, füstös szemét és csak annyira mondott: "hah, secondary effects". "Yes!" vágtam rá, a gyógyszer adta segítő izgatottsággal. És úgy tekintettem rá, mint valami Istenre, aki megszabadíthat ezektől a kínoktól. Sajnálatomra, a következő kiábrándító kérdése után, "Where is your mind?", aláírta jóváhagyóan azt a gyógyszeradagolós spanyol kartont és már nem is reménykedhettem változásokban.

Azóta minden gyógyszerváltásnál ezt élem át. De tegnap előtt már nem bírtam tovább, könnyezve hívtam fel az asszisztensnőt, hogy elviselhetetlen a gyógyszer mellékhatása. Látásromlás is jelentkezett, ami homályos látásban nyílvánult meg közelre. Próbáltam enyhíteni a problémát a számítógéphasználatra írt szemüvegemmel, de így is sikerült a liftajtó éles szélének nekicsapódni, a lépcsőket akaratlan kettesével szedni.

Magyarországon élek és még így is nehéz erről beszélni, főleg orvosnak és írni, főleg egy blogba, ország-világ láttára.

Az orvos új gyógyszert írt, csak a tegnap előtti napot kellett kibírni a kiürüléssel, amit jó sok folyadékkal próbáltam jobbá tenni. De ma tiszta vagyok. Hatkor keltem, amit nem sokszor sikerül "józanul", most dél van és érzem, hogy még csak fél nap telt el, de máris rendszerezettebb az életem.

Már csak abban bízom, hogy ezt meggyőzően el tudjam mondani az orvosomnak, bár kötve hiszem, hogy változtatna a gyógyszerek adagjain. Azért egy próbát megér.